Salamon csecsemő mészárlása (1926)
50 x 23 cm (19.68 x 9.05 inch)
Az eladó alkotáshoz eredetiség igazolást adunk!
Ilosvai Varga István Endre György Mihály (Kunhegyes, 1895. augusztus 31. – Budapest, 1978. december 18.) magyar festőművész, grafikus művész.
1917-1922: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Balló Ede.
1924-1925: tanulmányút Párizsban
1929-1931: Nagybányai Művésztelepen dolgozott.
1932-től Szentendrén dolgozott, majd 1935-ben odaköltözött.
Munkássága a két világháború között bontakozott ki. Eredetileg jogot hallgatott, szabadidejében az Iparrajziskola esti tanfolyamát, majd 1917-ben Kernstok Károly Szabadiskoláját látogatta. Szentendrei letelepedése előtt szülőfalujában, Kunhegyesen élt, Budapestre költözése (1926) után is rendszeresen eljárt ide festeni és kiállítani.
Művészi pályakezdése a korszak hazai képzőművészeti életéhez képest rendhagyó. Megjárta Párizst, majd hamarosan Nagybányára látogatott. A 20-as években készült képei Van Gogh, Cézanne, Gauguin művészetének ismeretéről vallanak, mégis hazai elődökhöz, köztük Rippl-Rónaihoz, Ferenczy Károlyhoz, Mednyánszkyhoz akart kapcsolódni. Nagybányára való utazása is hazai források kutatására vall.
Az itt készült fauve-os vásznai, a felületnek ritmust kölcsönző homogén, élénk színfoltok elutasítását jelentette a korábbi leíró jellegű természetábrázolásának.
Festői énje Szentendrén való letelepedése után bontakozott ki. Itt talált rá a városképben adott, s festői látásmódjában igényelt poétikus, ugyanakkor szerkesztett térkonstrukcióra. Szentendrén képeinek kizárólagos témájává válik a kisvárosi utca, tér, zug, a házfalak és az emberek együttese. Az emberi környezetet, mindennapokat festette meg eleinte anekdotikus jelenetekkel vagy szociális ihletettséggel (Szentendrei részlet nagy fákkal, Három munkás, Szegény ember), később a 40-es, 50-es évektől az emberi jelenlétet bekarcolt vagy egy vonallal körülhatárolt sziluettfigura képviseli (Zöld kapu, Fekete kép). Ábrázolásbeli eszközeiben első helyen szerepelt a szín kompozíciós szerepe. Következetes kolorizmusát a kép szerkesztettségére való törekvés egészítette ki. Jellemző a szűk utcákat körülövező házak, házfalak szoros, szinte síkban maradó egysége.
Még az 1930-as években fel-feltűntek nála - elsősorban rajzain - avantgárd formációk, az aktivisták művészetének szelídebb változataként. Csendéletei és portréi - a két másik gyakori műfaj az életműben - is a szerkesztett tér és a kolorit egyensúlyát kutatják. Egész életművét végigkísérő portréira a drámai valóságlátás jellemző.
1940-es évek közepén jelent meg rövid időre egy-egy hangsúlyos szerkezeti egységet jelölő, erősen kiemelt expresszív vonalrendszer (Konstruktív önarckép). A 40-es évek végétől színesedett ki palettája. Feloldódtak a korábbi évtized sötét, mély tónusú földszínei és mélyvöröse.
1950-es években - ideiglenesen - hagyományos távlatú, perspektivikus utcaképek, csendéletek születtek.
1960-as évektől kezdve nemcsak a színek váltak még élénkebbé, hanem merész szerkesztésű, a színek által egyensúlyban tartott térkonstrukciók tűntek fel. Legendás hírű volt természettudományi értékű kaktusz-és lepkegyűjteménye. Ez utóbbi a Természettudományi Múzeumba került. Hagyatéki anyaga 1980-ban kerül a Ferenczy Múzeumba.
Mestere: Balló Ede.
Díjak, elismerések
1965: Munka Érdemrend ezüst fokozata
1968: Érdemes művész
1974: Kiváló művész
1975: Munka Érdemrend arany fokozata
1977: Szentendre Város Pro Urbe-díja.
Társasági tagság
1933: Paál László Társaság
1935: Új Művészek Egyesülete
1936:
Képzőművészek Új Társasága
1941: Szentendrei Festők Társasága