Kompozició
28.5 x 15.5 cm (11.22 x 6.1 inch)
Az eladó alkotáshoz eredetiség igazolást adunk!
Domanovszky Endre (Budapest, 1907. január 23. – Budapest, 1974. május 15.) magyar festőművész, grafikus művész, gobelintervező, művésztanár.
1926-1932: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Glatz Oszkár.
1931-től a Magyar Iparművészeti Főiskolán alakrajzot, kosztümtörténetet, anatómiát és szőnyegszövést tanított.
1945-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán ornamentika-szerkesztést tanított és kárpitszövő műhelyt vezetett.
Jelentős szerepe volt a főiskola gobelin tanszékének megszervezésében.
1949-től mint festőtanár működött, majd 1956-tól a Magyar Képzőművészeti Főiskola főigazgatója.
Részt vett a művészeti közéletben is.
1955-1959 és 1963-1966 között elnöke volt a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének.
Közreműködött a képzőművészeti beruházások, épületdíszítő pályázatok bírálati munkálataiban.
1929: Még főiskolás volt, amikor kiállított a Tavaszi Szalonon, majd az Ernst Múzeumban. Kiállított képein (Bella arcképe, Jairus leánya és mások) a novecento, a római iskola művészeinek a hatása fedezhető fel.
A kiállítási sikerek alapján megkapta a Fővárosi Ösztöndíjat, majd a Balló-díjat.
1931: A főiskola után megnősült és az Iparművészeti Főiskolán vállalt tanári állást (alakrajzot és kosztümtörténetet tanított).
Munkásságának első szakaszát az expresszionizmus és a neoklasszicizmus jellemezte. Szigorúan megszerkesztett térábrázolás, kompozíció jelenik meg művein (Jairus leánya, Angyali üdvözlet). Távol-keleti tanulmányútja hatására a kétdimenziós, síkszerű ábrázolásmódot kutatta.
1935-1938: egyre inkább a gobelintervezés foglalkoztatta.
Az útkeresés jegyében egy ideig nem alkotott jelentősebbet, következő kiállítására 1935-ben került sor.
Új műfajjal, a gobelinnel (falikárpittal) kísérletezett, amit a felesége szőtt meg, és ami a későbbiekben egész életműve meghatározó műfajává vált.
Feleségét ábrázoló kárpitját (Szövő nő) 1936-ban kiállította a Velencei biennálén, majd az 1937-es párizsi világkiállításon is gobelinekkel szerepelt, ahol „Diplome d’honneur”-t kapott.
Kárpitjait (Szent liget, Éneklők, Forrás, Hajós) bemutatta az 1938-as kiállításán is. Fontos megjegyezni, hogy a gobelinek és gobelintervek stílusa nem követi festményeinek kifejezésmódját; tudta, érezte, hogy minden műfajnak sajátos eszközrendszere és kifejezésmódja van.
Ezzel együtt táblaképeinek a témája is változott, és – összefüggésben a háborús évek nyomasztó hangulatával – elfordult az emberi alakok ábrázolásától, csendéletek sorát festette.
Változott a festmények ábrázolásmódja is, képei erőteljes folthatásokra épültek.
1940-es években neoklasszicista, archaizáló stílusát egy expresszív formarend váltja fel.
1950-es évektől pedig a realista, jelenetes zsánerképek irányába fordult. Monumentális, dekoratív pannói, freskói évekig a műfaj példájaként szolgáltak. Muráliáin az alakok mozgásában, a kompozíció felépítésében a reneszánsz formarendjét kereste, a részletekben viszont a plein-air fény-árnyékra épülő festőiségét valósította meg. A negyvenes évektől szívesen festett csendéleteket. Művészi pályájának jelentős állomása az 1948-ban rendezett a Közösségi művészet felé című kiállítás, ekkor ismét az embert állítja művészete középpontjába (Pihenő bányászok, gobelinvázlat).
1949-1955: korszakban keletkezett táblaképei nagy témagazdagságot mutatnak: munkaábrázolások, történelmi képek, enteriőrök. Építészeti alkotásokhoz is tervezett képzőművészeti műveket. 1952-ben a moszkvai mezőgazdasági kiállításra hét nagy pannót tervezett. 1954-ben kezdett hozzá a Dunai Vasmű freskójához.
1967-től épületdíszítő munkáin egyre inkább a festői látásmód került előtérbe. Az 1958-as brüsszeli világkiállításon Gyümölcsszedők című alumínium lemezre festett pannója díszítette a magyar pavilont. Emellett több nagyméretű gobelint is készített. 1958-ban nagyobb anyaggal szerepelt a Velencei Biennálén. Ebben az időben keletkezett táblaképei bensőségesebb, intimebb jellegűek (Sárgaruhás nő, Szobanövények, Akt).
1973-ban kárpitot készített Pest-Buda egyesítésének centenáriumára. Dunaújvárosban emlékmúzeum nyílt hagyatékából.
Mestere: Glatz Oszkár.
Díjak, elismerések
1937: Diplome d'honneur, Párizsi Világkiállítás
1952: Munkácsy-díj
1953, 1956: Kossuth-díj
1960: Érdemes művész
1965: Kiváló művész
