Pár szóban a műről

• Dezső József művészete a természetelvű szemlélet és a realisztikus előadásmód szellemében fonódik össze, miközben a kompozíciók feszes, zárt struktúráját is megtartja. A „Műtermi csendélet kubista önarcképpel” címében megjelenő “műtermi” szó arra utal, hogy a műszakos környezetben való részvétel és a mindennapi színtér fontos szerepet játszik az alkotásban. A „csendélet” kifejezés a csendes, megfontolt megfigyelésre hívja fel a figyelmet, amely a festői gondolkodásmódja egyik alapvető eleme. A „kubista önarckép” kifejezés arra utal, hogy a műben a személyiség és a formák geometriai ábrázolása kerül előtérbe, tükrözve a korszakos művészeti irányzatokkal való párhuzamot. A műben megjelenő témák gyakran a friss szántás dombos vagy alföldi tájak, valamint az erdélyi festők szűkített perspektíváját idézik, amelyeket a festő saját stílusában értelmez. A színskála a meleg, tüzes barnák és a hideg szürkék ellentétére épül, amely a mű szellemében a harmóniát és a kontrasztot is megjeleníti.
  
  Dezső József a mestereitől elsajátított természetelvű szemléletet és feszes kompozíciót ötvözte a sajátos, leegyszerűsített képszerkesztésével, amely a műben a csend és a nyugalom érzését erősíti. Az alkotás időszakát a művész korai halála előtt alkotott, így a műben megjelenő kifejező erő és a szándékos absztrakció egyaránt tükrözi a pálya szakaszát, amely a várakozó jövőre utalt. A csendélet és a kubista önarckép kombinációja a műben a személyes és a közösségi identitás kérdését is felvet, miközben a műtermi környezetben való megfigyelés és a művészi önreflexió összefonódik. Összességében a festmény a festői világát, a témaválasztását és a szemléletét egyaránt tükröző, hangulatos, mélyen átgondolt alkotás, amely a kubista és a realisztikus elemek harmonikus egységét jelképezi.